November 19. – Erzsébet napja

A magyar hagyománykör egyik legnépszerűbb női névünnepe november 19., Erzsébet napja. A név gyakorisága, valamint Árpád-házi Szent Erzsébet kultusza miatt ez a nap különösen gazdag népi, vallási és szimbolikus jelentéstartalmakban. A néphit, a történeti források és a szimbolikus gondolkodás rétegei egymásra rakódva olyan kulturális mintázatot hoznak létre, amely a művészetterápiás gondolkodásban is értékes támpontokat adhat.

Szent Erzsébet kultusza és a rózsacsoda: a transzformáció archetípusa

Árpád-házi Szent Erzsébet (1207–1231) a magyar és az európai kereszténység egyik legismertebb női szentje. Életét az önzetlen segítés, a radikális együttérzés és a belső hivatás iránti elkötelezettség határozta meg. Legismertebb legendája a rózsacsoda: amikor férje tiltása ellenére is élelmet vitt a szegényeknek, az ellenőrzés pillanatában a kötényében rejtett kenyerek rózsákká változtak.

A legenda lélektani szempontból a belső átalakulás alkímiáját szimbolizálja. A „kenyérből rózsa” motívum a mindennapi cselekedetek spirituális értelemmel való átitatását jelképezi, amely a művészetterápiában is megjelenik: a hétköznapi anyagokból (agyag, pasztell, víz) létrehozott forma sokszor többletjelentést hordoz, és a kliens belső folyamatait tükrözi vissza.

A rózsa a középkori ikonográfiában a lélek szépségének és a szeretetnek jelképe. Nyugat-európai misztikus szövegekben (pl. Hadewijch, Mechthild von Magdeburg) gyakran a lélek kitágulásának, virágzásának metaforája. Erzsébet alakja így nemcsak történeti, hanem archetípikus értelemben is a belső bőség, a szolgáló szeretet és a meghívottság mintázatát hordozza.

Erzsébet neve a gyermekjátékokban: kollektív minták átörökítése

A néprajzi gyűjtések szerint Erzsébet neve gyakran megjelenik a várkörjáró játékokban, amelyek a közösségi együttműködést, a ritmust, az együttmozgás örömét erősítik. A gyermekjátékok szövegeiben szereplő nevek gyakran „váltónevek”, amelyek az adott kultúra kedvelt vagy reprezentatív nőalakjaira utalnak (vö. Voigt 1998; Gráfik 2007).

Ezek a játékok az átmeneti terek elmélete felől nézve (Winnicott, 1971) fontos szerepet töltenek be: a gyerek biztonságos keretben próbálhatja ki a társas szabályok, szerepek és viszonyulások mintázatait. Erzsébet nevének gyakori előfordulása azt is jelzi, hogy alakja mélyen beágyazódott a kollektív emlékezetbe, és a „jó királylány”, a „védelmező női alak” képzetkörével fonódik össze.

A pünkösdirózsa és a pünkösdi énekek: a női minőség virágzó archetípusa

A magyar népi énekanyagban Szent Erzsébet neve leggyakrabban a pünkösdhöz kötött énekekben jelenik meg. A kapcsolat feltételezhetően a rózsacsoda motívumával függ össze, hiszen a pünkösdirózsa a női termékenység, az újjászületés és az ünnepi kiteljesedés virága.

A pünkösd a lélek megújulásának ünnepe, így Erzsébet alakja ebben a kontextusban is a női transzformáció archetípusát erősíti: a belső adakozásból születő szépséget, a szakrális szeretetet és a közösség felé forduló gondoskodást.

Művészetterápiás értelemben mindez a kreatív identitás kibomlásával analóg: az a pillanat, amikor a kliens saját belső képei virágszerűen megjelennek az alkotásban, és új értelemmel ruházzák fel önmagukat.

Időjóslások és a népi időszemlélet

Erzsébet napjához számos időjárásjóslás kapcsolódik. A legismertebb szólás:

„Ha Erzsébet napon havazik, Erzsébet megrázta a pendelyét.”

Debrecen vidékén így mondták:

„Erzsébet, Katalin havat szokott adni, A bitang marhákat jászolhoz kötözni.” (Barna 1979: 118)

A népi időjóslás pszichológiai értelemben a kiszámíthatóság iránti ősi igényt tükrözi. A jeles napok és ünnepek támpontként szolgáltak a természet változásaihoz való alkalmazkodásban, s ezzel közvetve a belső rend megélésében is.

A novemberi időszak már a bevackolódás ideje: a természeti világ visszahúzódik, a fény csökken, a ritmusok lassulnak. A néphagyomány emlékeztet a tél közeledtére, amely a belső munkára, a csend felé fordulásra hív.

Szent Erzsébet mint terápiás archetípus

A művészetterápiás folyamatban Szent Erzsébet alakja több szinten is inspiráló lehet:

1. A gondoskodás és önátadás témája:
   Az önként vállalt segítés ugyanakkor árnyékot is hordozhat – a túlzott önfeláldozás, az önhatárok elmosódása. Az alkotás segíthet megtalálni az egészséges egyensúlyt: hogyan adok úgy, hogy közben megőrzöm önmagam.
2. Az átváltozás motívuma:
   A rózsacsoda a személyes transzformáció ikonikus képe: hogyan válik a „nyers anyag” (fájdalom, bizonytalanság, belső káosz) szépséggé és értékké a kreatív folyamatban.
3. A női spiritualitás és az ünnepi minőség:
   Erzsébet alakja gyakran kapcsolódik a fényhez, a szeretethez és az ünnepi kiteljesedéshez. Az évkörben ez a nap egy finom átmenet a tél felé, mégis a belső fény hordozója.
4. A segítő szakmák belső etikája:
   Erzsébet nemcsak adakozó, hanem mélyen megélt hivatásszereplő. A segítő szakemberek számára (pszichológusok, művészetterapeuták, szociális munkások) alakja emlékeztet arra, hogy a valódi segítség mindig személyes és az együttérzésen alapul – ugyanakkor a belső egyensúly keresése elengedhetetlen.

Erzsébet napja ma: a hagyomány és a jelen párbeszéde

A modern ember számára Erzsébet napja már nem feltétlenül kapcsolódik közösségi szertartásokhoz, mégis hordoz olyan üzeneteket, amelyek ma is megszólítanak:

• mit jelent a szolgáló szeretet a mindennapokban?
• hogyan tud a belső bőség megnyilvánulni az alkotásban vagy a kapcsolatokban?
• hogyan lehet a télre készülődve megtalálni a belső fény és gondoskodás forrását?

A hagyomány rétegei – játékok, legendák, időjóslások – mind egy mélyebb belső ritmusra utalnak: a természet körforgására, a női lélek ciklusaira, a kreativitás hullámzására.

Felhasznált irodalom (válogatás):

• Barna Gábor (1979): Népi kalendárium.
• Gráfik Imre (2007): Gyermekjátékok és folklór.
• Voigt Vilmos (1998): Magyar néphit és népszokás.
• Winnicott, D. W. (1971): Playing and Reality.
• Klaniczay Gábor (1985): Szent Erzsébet kultusza Európában.