Szent Márton napja – a fény átadása és a belső tűz őrzése

November 11-e, Szent Márton napja az évkör egyik legősibb, legsokrétűbb ünnepe. A néphagyományban ekkor zárult le a mezőgazdasági év: a föld megpihent, a munkák véget értek, és kezdetét vette az adventre hangolódás csendesebb ideje. A Márton-nap valójában átmenet az őszi aratás és a téli befelé fordulás között – a fény és a sötétség határán.

Ez az a pillanat, amikor a világban és bennünk is egyaránt elkezd visszahúzódni a fény, s mi azt tanuljuk: hogyan őrizhetjük meg azt belül, szívünkben, emberi kapcsolódásainkban.

A legenda: a fény cselekedete

Szent Márton alakja a IV. században élt, Pannóniában született katona, aki később Tours püspöke lett. Legismertebb története, hogy egy téli estén köpenyét kettévágta, és egyik felét egy didergő koldusnak adta.

Az éjszaka során álmában Krisztus jelent meg előtte, és azt mondta: „Márton, a katonám, köpenyével betakart engem.”

Ez a jelenet az egyik legmélyebb keresztény beavatási szimbólum: az önzetlen cselekedetben az ember nemcsak másnak, hanem Krisztusnak, a bennünk élő isteni résznek adja tovább a fényt és a meleget. Márton tette ezért nem pusztán irgalmasság, hanem a lélek fényének továbbadása a sötétség idején.

Archetípus szinten Márton a fény szolgálója, aki a harcos archetípus átalakulását jeleníti meg. Már nem a külső csaták katonája, hanem a belső küzdelmek lovagja: aki a saját fényét nem rejti el, hanem megosztja, hogy más is túlélhesse az éjszakát.

A néphagyomány és a rítusok rétegei

A magyar néphit szerint „aki Márton napján libát nem eszik, egész évben éhezik” – de a liba itt több mint étel: a bőség és az áldozat szimbóluma. A liba Szent Márton attribútuma, mert amikor el akart bujni a püspöki méltóság elől, a libák gágogásukkal elárulták rejtekét. A népi gondolkodásban így vált az isteni akarat közvetítőjévé – annak hangjává, amit elhallgattatni nem lehet.

Márton napja az újbor ünnepe is volt: ekkor kóstolták meg először az azévi bort. A bor a föld átváltozott gyümölcse, a napsugarak folyékony emlékezete. A borral való áldás és vendégség az élet örömének, az emberi közösségnek és a hálaadásnak a rítusa.

A népi időjóslás is különös jelentőséget tulajdonított ennek a napnak:

„Ha Márton fehér lovon jön, enyhe lesz a tél; ha barnán, kemény fagyok jönnek.”

A „Márton lova” képe az évszakváltás mitikus megjelenítése: a fehér ló a fényt, a barnás a föld sötétjét hozza. A népszokásokban gyakran gyertyás, lámpás felvonulásokat tartottak – ezek a fény továbbvitelének szimbolikus cselekedetei. A gyerekek lámpásaikkal nemcsak Márton tettét idézik meg, hanem a belső fény ébrentartásának kollektív szertartását végzik el, tudattalanul is.

A pszichológiai és archetipikus üzenet

Novemberben, amikor a természet visszahúzódik, bennünk is az introspekció ideje érkezik. A külső világ elcsendesedése lehetőséget ad, hogy meglássuk: milyen fényt őrzünk, és mit adunk tovább másoknak.

A Márton-napi történet pszichológiai értelemben az önátadás, az empátia és a szívvel való látás archetípusát hívja elő.

A köpeny kettévágása a határaink és önazonosságunk megtartása mellett végzett adás példája: Márton nem vetkőzik le teljesen, hanem megosztja, amije van. Ez a gesztus azt üzeni: nem kell önmagunkat feláldozni, hogy adni tudjunk – elég, ha a saját fényünkből engedünk másnak.

A valódi önzetlenség nem önfeladás, hanem önismereten alapuló adás, amely nem kimerít, hanem gazdagít.

Művészetterápiás párhuzam

A művészetterápiás folyamatban is megtörténik ez a fajta „köpeny-megosztás”. Amikor a kliens alkot, valójában megmutatja belső fényét, egy darabot önmagából. A terapeuta pedig tanúként és kísérőként vesz részt ebben a megosztásban, nem elvéve, hanem visszatükrözve a fényt. 

A Márton-napi üzenet így a terápiás térben is érvényes: az adás és befogadás egyensúlyát hordozza, a melegség és jelenlét megtartó erejét.

Az évkörben elfoglalt helye

Szent Márton napja a Katalin és András napja közötti időszak nyitánya – innen már Advent felé haladunk, a sötétség mélyülésével. Ez az a pillanat, amikor a lélek felkészül a belső fény gyújtására, a csendre, a várakozásra.

A Márton-lámpások fénye tehát átvezet az adventi gyertyák fényébe. A külső fények elhalványulnak, de a belső láng erősödik.

Szent Márton archetípusa tehát nem csupán a könyörületé, hanem a tudatos, határokkal rendelkező szereteté. Ő az, aki tudja, hogy a fény nem a birtoklásban, hanem a megosztásban válik valódivá.

Ahogy az őszi ködben lámpát gyújtunk, úgy gyújthatjuk meg saját belső lámpásunkat is: egy apró figyelmességgel, egy meleg szóval, egy megosztott gesztussal.

Ebben a novemberi csendben talán mindannyian újra feltehetjük magunknak a kérdést: Hogyan adhatok én is fényt – anélkül, hogy kialudna bennem a láng?