Dömötör napja

Az évkör október végi fordulója különös csendet hoz a természetben. A fény visszahúzódik, a föld lelassul, a szél hidegebb, az állatok a menedéket keresik. Az emberi lélek is ebben az irányban mozdul: elindul befelé, az önreflexió és az elengedés ideje felé. Ebben a határidőben áll Szent Dömötör (Demeter) ünnepe, amely egykor a pásztorvilág legfontosabb napja volt. A juhászújév a számvetés, az elszámolás és az újrakezdés rítusát hordozta – de szimbolikus értelemben az emberi lét egyik legmélyebb archetípusát is: az átalakulás és a beavatás küszöbét.

A földi rend és a belső ciklus találkozása

„Az ország keleti felében Dömötör volt a pásztorok patrónusa. Dömötör napját juhászújévnek is nevezték, mert sokfelé ezen a napon számoltak el a juhászok gazdáikkal, meghosszabbították vagy megszüntették a szolgálataikat” – írja Bálint Sándor (1977: II. 402–403). Ez a számvetés nem pusztán gazdasági aktus volt, hanem a közösségi élet rítusa: az év lezárásának és az új viszonyok kialakításának időpontja. A juhászok ilyenkor új szerződést kötöttek – önmagukkal és a világgal.

A mulatság, amely több napon át tartott, a rend helyreállításának szimbolikus tere lett. A tánc, az étel, a birkapaprikás és a rétes illata az archaikus életöröm jele volt: annak az ünnepe, hogy a közösség túlélte az évet, és készen áll a sötétebb hónapokra. Ahogyan a természet ritmusát figyelték, úgy voltak tudatában a saját ciklusaiknak is – annak, hogy minden lezárás magában hordja az új élet csíráját.

A művészetterápiás szemléletben ez az időszak a pszichés integráció és elengedés ideje. A belső juhász, aki egész évben terelgette gondolataink, vágyaink, kapcsolataink „nyáját”, most számot vet. Mi az, amit sikerült megőriznünk? Mi az, amit eltékozoltunk, elhagytunk? És mi az, amit most már ideje visszaterelni önmagunkhoz?

A pásztor archetípusa – a Lélek őrzője

A pásztor a kollektív tudattalan egyik ősfigurája, az Anima Mundi őrzője, aki kapcsolatot tart a természet és az emberi lélek között. Mircea Eliade írja: „A pásztor a kozmikus rend része, közvetítő az ember és a transzcendens között. Az ő világa a nyitott tér, ahol az ég és föld találkozik” (Eliade, 1957: The Sacred and the Profane).

A pásztor ezért az ember belső terének metaforája is: a tudat pásztora, aki felügyeli a belső állatokat – ösztönöket, érzelmeket, árnyékokat. Dömötör napja ennek az archetípusnak a szimbolikus fordulópontja: a pásztor hazatereli a nyájat, az ösztönök visszavonulnak, a tudat magára marad, hogy új rendet teremtsen.

James Hillman a The Dream and the Underworld című művében azt írja, hogy minden valódi lélektani átalakulás a „leereszkedéssel” kezdődik – amikor a tudat elmerül a mélyebb, irracionális rétegekben. A Dömötör-napi befelé fordulás épp ezt a folyamatot idézi meg: a közösségi mulatság után jön a csend, a hosszú tél előtti összeszűkülés, amelyben a Lélek új rendet keres.

Átmenet és árnyékmunka

A népszokások szerint a Dömötör-napi hideg szél a kemény tél előjele volt, s a szólás – „Dömötör juhászt táncoltat” – a sors kiszámíthatatlanságát idézte (Penavin 1988: 132). Az ember ilyenkor már nem ura teljesen a külső erőknek: a természet, az időjárás, a változás erősebb nála. De éppen ebben rejlik az ünnep mélyebb értelme: az ember megtanul együtt mozogni az elkerülhetetlennel.

C. G. Jung írja: „A tudattalan felől mindig az jön, amit a tudat elutasított. Az emberi fejlődés nem a sötétség legyőzésében, hanem annak integrálásában áll.” (Jung, 1959: Aion). Dömötör napja ennek az integrációnak a szimbolikus küszöbe. A természetben a sötétség növekszik, a fény visszavonul – a pszichében ugyanez a mozdulat játszódik le. A „juhászújév” ezért nemcsak gazdasági, hanem pszichés fordulópont: a Lélek belép a téli álom előszobájába, hogy elvégezze az árnyékmunka belső rendrakását.

A rítus, mint önreflexió

A Dömötör-napi mulatságok – akár Szegeden, akár a Hortobágyon – a közösségi önreflexió formái voltak. A tánc, a közös étkezés és az ünneplés archaikus terápiás funkciót töltött be. Victor Turner liminalitás-elmélete szerint az ilyen rítusokban a résztvevők kilépnek a hétköznapi időből, és „küszöbhelyzetbe” kerülnek – ahol az identitás, a hierarchia és a szerepek felfüggesztődnek. (Turner, 1969: The Ritual Process).

Ezt a liminális teret a művészetterápiában is jól ismerjük: a képalkotás, a szimbólumteremtés, a közös alkotás éppen ilyen átmeneti tér. Itt válik lehetővé, hogy a tudattalanból felhozott tartalmak új formát kapjanak, s a Lélek újra megtalálja belső rendjét.

Az átalakulás kapuja – a Skorpió mélye

Dömötör napja már a Skorpió jegyébe vezet, ahol az élet-halál-újjászületés hármassága uralkodik. A természetben a bomlás és lebontás folyamata zajlik, de a föld alatt már készül az új élet. Ez az archetípusos folyamat a pszichében is megjelenik: ami elpusztulni látszik, az valójában átalakul.

Joseph Campbell szerint: „A hős útjának mélypontja a barlang, ahol a halál és újjászületés titka rejlik. Csak az tud valóban újrakezdeni, aki el tudta engedni a régi önmagát.” (Campbell, 1949: The Hero with a Thousand Faces). A Dömötör-napi idő így a lélek „hősi útjának” egyik állomása: az őszi befelé fordulás, az elengedés és a csend rítusa, amely előkészíti a téli megtisztulást és az adventi újjászületést.

A mai ember pásztorideje

A mai ember már ritkán terel juhokat, de a belső nyáj továbbra is létezik: gondolatok, érzések, félelmek és remények kavargó sokasága. A Dömötör-napi ünnep arra hív, hogy időről időre „elszámoljunk” önmagunkkal – mit őriztünk meg a lélek terében, és mit engedtünk el tudattalanul. A művészet, a szimbólumok, az alkotás lehetőséget adnak arra, hogy a bennünk élő pásztor újra megtalálja a rendet.

Ez az időszak tehát nem csupán lezárás, hanem belső újjászületés előkészítése. Ahogyan a juhász hazatereli nyáját a télre, úgy tereljük mi is haza az elmúlt év szétszórt részeit. Minden kép, minden alkotás, minden csendben eltöltött perc lehet egy-egy mozdulat a belső juhászújév felé – az új rend, a befelé fordulás és az önmagunkkal való megbékélés ünnepe.

Felhasznált irodalom:

• Bálint Sándor (1977): Ünnepi kalendárium II. Budapest: Szent István Társulat.

• Barna Gábor (1979): A magyar népszokások köréből. Szeged.

• Penavin Olga (1988): A magyar néphit szimbolikája. Újvidék.

• Mircea Eliade (1957): The Sacred and the Profane. New York: Harcourt.

• C. G. Jung (1959): Aion – Beiträge zur Symbolik des Selbst. Zürich.

• James Hillman (1979): The Dream and the Underworld. New York: Harper & Row.

• Victor Turner (1969): The Ritual Process: Structure and Anti-Structure. Chicago: Aldine.

• Joseph Campbell (1949): The Hero with a Thousand Faces. Princeton University Press.