Szent Vendel napja 

Október 20-a a jószágtartó gazdák és pásztorok védőszentje, Szent Vendel ünnepe. A néphagyomány szerint e napon nem fogták be a jószágot, nem hajtották vásárra, hanem megpihentek, hálát adtak és kérték a szent oltalmát a téli időszak előtt. A Dunántúlon, a Jászságban, a Csallóközben és a Tápió-vidéken különösen elterjedt volt a kultusza: szobrai a falvak szélén, a legelők közelében álltak, mintegy a határ és a biztonság őrzőiként (Szabadfalvi 1961; Gulyás É. 1985).

A pásztor, aki a határt őrzi

A magyar népi vallásosságban a pásztor alakja nemcsak foglalkozás, hanem szimbolikus szerep is. A pásztor a közösség és a természet között él, a rend és a káosz határán. Vigyázza az állatokat, akik a néplélekben az ösztönöket, a tudattalan tartalmakat is megjelenítik.

Szent Vendel tehát nemcsak a jószágokat, hanem az emberi lélek ösztönvilágát is őrzi. A pásztor archetípusa az, aki meg tudja különböztetni a „saját nyáját” a másétól, aki tudja, mi tartozik hozzá és mi nem – pszichológiai értelemben ez az én-határok tudatosítása és védelme.

A Katarzis Komplex Művészetterápia szemléletében ez a kép kapcsolódhat az önismereti folyamat egyik kulcsmotívumához: ahhoz, hogyan viszonyulunk belső világunk „állataihoz” – azokhoz a részeinkhez, amelyek ösztönösek, érzékenyek, kiszolgáltatottak vagy épp védelmet igényelnek.

Az állat mint lélekrész

Az állatmotívumok gyakran jelennek meg az alkotásokban, különösen olyan élethelyzetekben, amikor az ember önmagához való viszonyát keresi újra. Jung szerint az állatok „a lélek természetes impulzusainak kivetülései” (Jung, Az archetípusok és a kollektív tudattalan, 1959).

Ha az állataink betegek, elpusztulnak vagy elszöknek – akár a népmesében, akár egy belső képben –, az gyakran jelzi, hogy a tudattalan erőkkel való kapcsolat megbomlott. Vendel napja ezért lehet rituális megállás: egy nap, amikor az ember visszatekint, számot vet, és ápolja kapcsolatát ezekkel a benső ösztönrészeivel.

A pásztor mint belső őrző

Vendel pásztoröltözetben, lábánál kutyával és báránnyal jelenik meg. A kutya a hűség, az éberség, az ösztönök feletti uralom jelképe; a bárány pedig az ártatlanságé és az önátadásé. Együtt olyan képet alkotnak, ahol az ösztön és a szelídség, az őrzés és a bizalom harmonikus együttélésben van.

Művészetterápiás folyamatban ez a motívum segíthet az önmagunkkal való szelíd őrző viszony megformálásában:

– Mit jelent számunkra az, hogy „őrzöm magam”?

– Hol vannak a belső határaim, és mi az, amit védelmeznem kell?

– Melyik részem a pásztor, és melyik a bárány?

Vendel napja mint önismereti ünnep

A természet körforgásában október 20-a már a visszavonulás időszaka. A pásztorok behajtják a nyájat, a föld megpihen, a gazda számot vet a múló évvel. Ezt a mozdulatot a belső folyamatokban is érdemes követni: megérkezni, visszahúzódni, összegyűjteni a szétszórt energiákat.

Az alkotás során ilyenkor segíthetnek a földszínek, a természetes anyagok (agyag, szalma, gyapjú), és az olyan formák, amelyek az őrzés, a kör, a határ vagy a védelem motívumát hordozzák.

A Vendel-napi művészetterápiás gyakorlat célja lehet:

• az önmagunkkal való gondoskodó kapcsolat erősítése,

• az ösztönvilág szelíd integrálása,

• és az életciklusok elfogadása – ahogy a természet is készül a pihenésre.

Felhasznált irodalom

• Szabadfalvi József (1961): Néphagyomány és vallásos élet a magyar faluban. Ethnographia, 19–65.

• Gulyás Éva (1985): Magyar népszokások naptára. Akadémiai Kiadó.

• Jung, C. G. (1959): Az archetípusok és a kollektív tudattalan. Európa Könyvkiadó, Budapest.

• Bálint Sándor (1977): Ünnepi kalendárium I–II. Szent István Társulat.