November 2., Halottak napja

Az évkör ezen pontján, amikor az ősz lassan télbe fordul, és a természet elcsendesedik, az élők és a holtak világa közel kerül egymáshoz. A Mindenszentek és Halottak napja közötti éjszaka a magyar néphitben különös idő: a templomban a halottak miséznek, s a házakban a mécsesek fénye hazahívja a lelkeket.

Ez az időszak az emlékezés, a kapcsolódás és a fény megőrzésének ünnepe – amikor a látható világ mögött megsejtjük a láthatatlant.

A gyimesiek így tartják:

„Halottak napjára főzünk, sütünk cipókat, odaadjuk avval, hogy a hóttaké.” 

A halottak napja tehát nem a hiány, hanem az ajándékozás ideje volt: étellel, imával, gyertyafénnyel vendégelték meg az elhunytakat és a koldusokat, akik a lelkek földi képviselői voltak.

Topolyán a sírokra is tettek ételt, Ipolyhídvégen a rokonság együtt fogyasztotta el az ebédet, majd kimentek a temetőbe.

Sok helyen tilos volt a mosás, a meszelés, a nehéz munka – mert azt tartották, hogy e napokban a halottak a vízben, a házban, a földben járnak. A csend, az elmélyülés, az idő megállítása – mind a lélek jelenlétét segítette.

A fehér gyász és a feltámadás fénye

Molnár V. József néprajzkutató szerint:

„A mi gyászunk fehér gyász volt, hófehér gyász volt… Az öregség fehér ruhát hozott, mert a fehér a Teremtő Atya színe.”

A magyar ember halálképe nem a sötétséghez, hanem a fényhez kapcsolódott. A kalotaszegi, moldvai és ormánsági öregek fehérbe öltöztek – nem gyászolták a halált, hanem készültek a hazatérésre.

A fekete gyász csupán a felvilágosodás korától vált szokássá, amikor az ember elveszítette kapcsolatát a szakrális világképpel, és a halált végpontként kezdte látni.

A fehér gyász ezzel szemben az örök fénybe való visszatérés jelképe volt – a Feltámadásba vetett hit kifejezése.

A moldvai csángók, ha halott volt a háznál, fehér zászlót tettek ki, és a feszületre is fehér kendőt borítottak: a fénybe öltöztették a gyászt.

A kertbe temetés és az életfa szimbolikája

A régi időkben a temetés sok helyen nem a temetőben, hanem a ház kertjében történt. A gyermek születésekor fát ültettek – fiú esetén körtefát, lány esetén almafát vagy diófát. Ez a fa lett az ember társa egész életén át.

Ha beteg volt a fa, tudták, hogy az ember is bajban van.

A halál után pedig az elhunytat a fa tövébe temették – az Életfa tövébe, mert az élet és halál így ért össze egyetlen folyamatban.

Ez a szemlélet a természet és ember mély egységét őrzi. A fa, az ember és a kozmosz közös ritmusban lélegzik: ahogy a fa gyökerei a föld mélyére nyúlnak, törzse az emberi lét tere, ága pedig az ég felé tör – így lesz a fa az élet és halál közti átjárás szimbóluma.

A Katarzis Komplex Művészetterápiában a fa motívuma gyakran jelenik meg a gyászfeldolgozás során: az alkotásban újra megtalálható az a kapcsolat, amit a hagyomány még éltetett – a folytonosság érzése, amely nem engedi a véglegesség fájdalmát.

A halottak hazavárása – a kapcsolódás ideje

Molnár V. József emlékeztet rá, hogy a régiségben Halottak napján nem voltak kinn a sírnál: a halottak hazajöttek. A család asztalára külön terítéket tettek, mellé gyertyát gyújtottak, s imádságban várták, hogy a lélek megjelenjen.

Ez a „léleklakomázás” az élők és holtak közötti kapcsolat megerősítésének ideje volt.

Mircea Eliade vallástörténész ezt „kozmikus visszatérésnek” nevezi: minden évben újra átéljük a halál és újjászületés szent körét, amikor a létezés egésze összekapcsolódik. A halál így nem lezárás, hanem átalakulás.

A gyász sem csupán veszteség, hanem az átváltozás ideje – ahogy Boldizsár Ildikó írja:

„A mesékben a hős mindig visszatér, de soha nem ugyanazként. A gyász útja is ilyen: nem visszafelé, hanem befelé vezet.”

A fény hazatalálása

Ma, amikor Mindenszentekkor és Halottak napján a temetőbe indulunk, a gyertyák melege még mindig ugyanazt a jelentést hordozza: a fényt visszahívjuk a világba. A gyertya nemcsak emlék, hanem kapu – összeköt élőt és holtat, földet és eget. Bartha Elek szerint: 

„A gyertya fénye az otthonosságot adja vissza a halottnak – mintha újra megteremtenénk a közös ház fényét.”

A halottaink tehát nem messze vannak – csak másfajta fényben élnek tovább.

Ha mécsest gyújtunk, ha nevüket kimondjuk, ha történetüket újra elmondjuk, akkor hazatalálnak. És velük együtt bennünk is felragyog valami abból a fényből, amelyből a világ született.

Felhasznált irodalom és források

Molnár V. József: Az évkör rendje, Jeles napok – szent idők

Boldizsár Ildikó: Mesék a halálról és az életről

Bartha Elek: Halottak emlékezete a magyar néphagyományban

Kisbán Eszter: Magyar népszokások

Mircea Eliade: A szent és a profán

Voigt Vilmos: A halál képe a magyar folklórban