A számvetés, a hűség és az elengedés archetípusai

Október 28-án, Simon és Júdás Tádé apostolok napján zárult le a paraszti világban az őszi évkör munkás rendje. Ekkorra fejeződött be a szüret, és a természet lassan nyugalomba tért. Hegyalján úgy tartották: „Rég felírta Noé Tokaj hegyormára – Hegyaljai kapás várj Simon Judára.” A szőlő ekkorra érett meg, a bor útjára indult, s az ember is eljutott a maga belső szüretéhez: a számvetés és elengedés idejéhez. Baranya falvaiban a hideg beköszöntét jelezte a nap: „Eljön a Simon, Júdás, dideregve fázik a gulyás.” A rigmusban ott a paraszti élet tudása: az évkör már a tél küszöbén áll, a mezei munka véget ér, a lélek pedig felkészül a befelé fordulásra.

A néphagyomány szerint Simon–Júdás napján a pásztorokat, juhászokat elszámoltatták. Ki mennyi jószágot őrzött, mi gyarapodott, mi veszett el – a közösség rendjében ekkor történt meg a mérlegelés. De ez az elszámolás mélyebb, szimbolikus szinten is érvényes: a természet és az ember lelke egyaránt számot vet az elmúlt ciklussal. Az év lezárul, s ahogy a természet leveti zöld ruháját, úgy készül a lélek is a csöndre, a belső télre.

A számvetés archetipikus ideje

Simon–Júdás napja a Skorpió időszakának kezdetére esik, amely az átalakulás, a halál és az újjászületés archetípusát hordozza. A Skorpió mélysége nem a pusztulásé, hanem a transzformációé: az élet körforgásában a vég nem lezárás, hanem átvezetés. A Katarzis Komplex Művészetterápia szemléletében ez az időszak a belső számvetés ideje, amikor a lélek ránéz az elmúlt időszak „termésére”:

• Mi érett be bennünk?
• Mit kell elengednünk?
• Miből születhet majd új forma, új irány, új élet?

A számvetés archetipikusan a Saturnus-princípiumhoz kötődik: rend, felelősség, idő és következmény. Ahogy Jung írja: „A tudat érése mindig együtt jár az árnyék elfogadásával.” (C. G. Jung: Az ember és szimbólumai, 1964) A számvetés tehát nemcsak a külső eredmények mérlegelése, hanem az árnyékba vetett pillantás is. Aki képes szembenézni a mulasztásaival, hibáival, félelmeivel, az beavatódik a valóság mélységébe. Ez a lelki érés útja, amelyen a veszteség is a növekedés része lesz.

Hűség és elárultatás – a kettősség archetípusa

Simon és Júdás Tádé apostolok alakja is kettős szimbólumot hordoz. Simon, a buzgó, a cselekvő ember archetípusa; Júdás Tádé, a hű tanítvány, aki Krisztus képmását hordozza. A keresztény hagyomány gyakran összemosta őt az áruló Júdással, így alakjában egyszerre van jelen a hűség és az elárultatás, az önazonosság és a veszteség.

Ez a kettősség az emberi lélekben is él. Mindannyian hordozzuk magunkban a Simon-féle buzgóságot – a tenni akarást, a hitből fakadó cselekvést –, és a Júdás-féle árulást is – amikor megtagadjuk önmagunk mélyebb igazságát. A kettő között feszülő tér a belső etikai mérleg helye: a számvetés nemcsak a tettek, hanem a szándékok megvizsgálása is.

A kollektív tudattalanban ez a nap az átmenet rítusát hordozza, amit Victor Turner (1969) liminalitásnak nevezett: a küszöbhelyzet, amikor a régi rend már nem működik, az új pedig még nem született meg. A lélek itt tartózkodik a két világ között: elengedés és befogadás határán.

A belső szüret és a művészetterápiás folyamat

Ahogy a föld szüretet tart, a lélek is begyűjti saját termését. A belső szüret nem mindig ünnep, néha inkább csöndes befelé figyelés. A művészetterápiás folyamatban ilyenkor gyakran jelenik meg a redukció gesztusa: letisztulás, egyszerűsödés, a lényeghez való visszatérés. A formák kevesebbek, a színek mélyebbek, a mozdulatok csendesebbek. A természetes földszínek – okkerek, barnák, szürkék – a lehántás, a rétegek elengedésének archetípusát hordozzák. A festés, az agyaggal való munka, vagy a mandalában megjelenő forma mind a transzformáció rítusát fejezik ki: elengedni a külsőt, hogy előbukkanjon a belső lényeg.

Ahogy Mircea Eliade írja: „A szent idő mindig visszavezet a kezdethez; a profán időben történő újrakezdés mindig a kozmikus rend helyreállítása.” (Eliade: A szent és a profán, 1957)

Simon–Júdás napja ilyen visszatérés: a ciklikus időbe, a természet és az isteni rend körforgásába való belesimulás. Amikor a föld pihenni tér, bennünk is megszületik a csönd, amelyből majd új élet sarjad.

Az elcsendesedés kapuja

A népi időjóslás szerint, ha Simon–Júdás napján fagy, kemény tél várható. A szimbolikus értelmezés szerint a „fagy” az élet ritmusában a megdermedés ideje: amikor a felszín mozdulatlanná válik, hogy a mélyben dolgozhasson az átalakulás. A tél nem halál, hanem rejtett növekedés. A természet bölcsessége azt üzeni, hogy minden élethez szükséges a pihenés és a visszahúzódás időszaka is. Jung szerint: „A teljességhez az embernek meg kell ismernie önmaga sötétségét is.” (C. G. Jung: Aion, 1951)

Simon–Júdás napja tehát nem csupán egy naptári ünnep, hanem az önismereti évkör egyik legmélyebb pontja. Aki ilyenkor számot vet, elenged, és hálával fordul a megtörtént felé, az már a tavasz csíráját hordozza magában. A lélek számára a befelé fordulás nem vég, hanem előkészület: a belső fény születése a csend mélyén.

Felhasznált és ajánlott szakirodalom

Bálint Sándor (1980): Ünnepi kalendárium I–II. Budapest: Szent István Társulat.

Penavin Olga (1988): Délvidéki magyar néphagyományok. Újvidék: Forum Könyvkiadó.

Jung, C. G. (1964): Az ember és szimbólumai. Budapest: Kossuth Kiadó, 1993.

Jung, C. G. (1951): Aion. Az Én jelképe a teljesség pszichológiájában. Budapest: Scolar Kiadó, 2003.

Eliade, Mircea (1957): A szent és a profán. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1999.

Turner, Victor (1969): The Ritual Process: Structure and Anti-Structure. Chicago: Aldine Publishing.

Campbell, Joseph (1949): Az ezerarcú hős. Budapest: Ursus Libris, 2006.

Assmann, Jan (2000): A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és identitás a korai kultúrákban. Budapest: Atlantisz Könyvkiadó.