„A természet nemcsak kívül van, hanem belül is.” – Stevens

A mese egyidős az emberiséggel. Már az ősidők emberét is körülvették történetek: a tűz körül mesélt hőstettek, a csillagok járásáról szóló mítoszok, a világ teremtését elbeszélő mondák. A mesék mindig ott voltak, ahol az ember megpróbálta megérteni a világot – és önmagát.

Mese és valóság – ellentét vagy egység?

A modern fizika rávilágít, hogy a valóság nem csupán az, amit látunk. Az atomok világa, a kvantumfizika törvényei, vagy a világegyetem tágulása mind olyan jelenségek, amelyek érzékeink számára láthatatlanok, mégis meghatározzák létezésünket. A mesék hasonlóan működnek: láthatatlan rétegeket tárnak fel – nem laboratóriumokban, hanem a képzelet és az intuíció eszközeivel.

Talán ezért érezzük ösztönösen igaznak Polányi Mihály gondolatát, miszerint a mese és monda „megszabadít attól, hogy a valóságot tévesen azzal azonosítsuk, amik látszólag vagyunk”.

A mese eredete – közös emberi örökség

A népmesekutatók egyetértenek: minden mese – legyen az népmese vagy irodalmi alkotás – ősi, kollektív történetekből táplálkozik. A világfa motívuma például – amely égig ér és összeköti a földet az éggel – már a sámánidőkben is jelen volt. Szimbolikája arra emlékeztet: az ember a mindenség része, és a világ törvényei bennünk is tükröződnek.

C. G. Jung úgy fogalmazott: „A képzelet pallérozása emberiségünk kiművelésének alapja.” A mese éppen ezt a képzeletet műveli, miközben ősi mintákat – archetípusokat – közvetít, amelyek minden emberben ott élnek, kortól és kultúrától függetlenül.

Mese mint belső térkép

A mesehős útja nem csupán szórakoztató történet – egyfajta belső térkép, amely az élet fordulópontjain, kríziseiben és átalakulásaiban mutat irányt. A próbatételek, a segítők, az ellenfelek és a jutalom mind-mind lelki folyamataink szimbólumai.

A mesék játékos könnyedsége vagy éppen drámai feszültsége lehetővé teszi, hogy biztonságos közegben találkozzunk az élet nagy kérdéseivel: félelmekkel, vágyakkal, veszteségekkel és reményekkel.

A Kincskereső Meseterápia – belső kincseink nyomában

A Kincskereső Meseterápia módszerét Dr. Antalfai Márta pszichológus, egyetemi docens dolgozta ki. Alapgondolata, hogy mindannyian magunkban hordozunk egy belső „mesét” és egy rejtett kincset – belső erőt, tudást, önismeretet –, amely gyakran csak mélyebb önreflexió és kreatív önkifejezés révén kerülhet felszínre.

A mesehős útja szimbolikus tükörként szolgál: a szereplők, próbatételek és segítők mind-mind a résztvevő saját belső világának aspektusait jelenítik meg. A terápiás folyamat során a mesét nem csupán meghallgatjuk, hanem kreatív eszközökkel – rajz, festés, kollázs, agyag, dramatizálás – újraalkotjuk. Így a történet belső élménnyé válik, és a résztvevő saját tempójában fedezheti fel, hogyan vezet a hős útja a saját lelki kincséhez.

Ahogy Dr. Antalfai Márta fogalmaz:

„A mese hőse bennünk él, és a történet útján mi magunk is hazatalálunk önmagunkhoz."

A mese helye a művészetterápiában

A művészetterápia számára a mese egyszerre eszköz és közeg. A történet meghallgatása, vizuális vagy mozgásos feldolgozása, a szereplőkkel való azonosulás és a cselekmény újraírása mind lehetőséget ad a belső világ feltérképezésére.

A mesék szimbolikus képei segítenek integrálni azokat a lelki tartalmakat, amelyek szavakkal nehezen fejezhetők ki. A mese nem menekülés a valóság elől, hanem út hozzá – híd, amely összeköti bennünk a racionális és az intuitív világot, a láthatót és a láthatatlant.