Békakirály és Vashenrik - Grimm

Réges-régen, amikor a kívánságok még teljesültek, élt egy király, akinek a leányai mind szépek voltak, de a legkisebb olyan szép volt, hogy még a nap is elcsodálkozott, ha az arcába sütött, pedig már sok mindent látott, mióta az égen jár.

A királyi palota közelében volt egy nagy, sötét erdő, az erdőben, egy vén hársfa alatt pedig egy kút. Amikor nagyon meleg volt az idő, a királyleány kiment az erdőbe, és leült a hűvös kút kávájára. Ha pedig unatkozott, elővett egy aranygolyót, feldobta, és megint elkapta; ez volt a legkedvesebb játéka. Egyszer azonban történt, hogy a királyleány aranygolyója nem a kezébe hullott vissza, hanem melléje, a földre, onnan pedig egyenesen bele a kútba. A királyleány kísérte a tekintetével, de a golyó elmerült, a kút pedig olyan mély volt, hogy nem látszott az alja. Erre sírni kezdett, egyre hangosabban sírt, és sehogy sem tudott megvigasztalódni.

Ahogy így siránkozott, valaki odakiáltott neki: – Mi bajod van, királyleány? Úgy sírsz, hogy még a követ is megindítanád. Körülnézett, honnan jön a hang, és egy békát látott, amint otromba, nagy fejét kidugja a vízből. – Ó, te vagy az, te vén vartyogó? – mondta. – Az aranygolyóm miatt sírok, beleesett a kútba. – Csendesedjél meg – felelte a béka –, én tudok segíteni rajtad. De mit adsz, ha felhozom neked a játékodat? – Amit csak akarsz, édes békám – mondta a királyleány –, a ruháimat, a gyöngyeimet, az ékszereimet, még az aranykoronámat is, amit a fejemen hordok. A béka így válaszolt: – A ruháid, a gyöngyeid, az ékszereid meg az aranykoronád nem kellenek nekem. De ha megszeretnél, és társadul fogadnál, ha veled ülhetnék az asztalodnál, ehetnék az aranytányérkádból, ihatnék a pohárkádból, és alhatnék a kicsi ágyadban; ha megígéred nekem mindezt, lemegyek, és felhozom neked az aranygolyót. – Ó, igen – mondta a királyleány –, megígérek mindent, amit csak kívánsz, csak hozd vissza a golyómat! – De magában azt gondolta: „Mit beszél ez az ostoba béka! Itt ül a vízben a társai között, és vartyog; hogyan is lehetne az ember társa?”

Amint a béka megkapta az ígéretet, lebukott a víz alá, alászállt a mélybe, és egy kis idő múlva felbukkant, szájában az aranygolyóval, és kifektette a fűbe. A királyleány nagy örömmel kapta fel szép játékát, és elszaladt vele. – Várj, várj! – kiáltott a béka. – Vigyél magaddal, én nem tudok olyan gyorsan futni, mint te! De hiába vartyogott után teljes erejéből, a királyleány meg sem hallotta, sietett hazafelé, és hamarosan el is felejtette a szegény békát, akinek vissza kellett térnie mély kútjába.

Másnap, amikor a királyleány a királlyal és az udvarnéppel asztalhoz ült, és éppen az aranytányérjából evett, valami cuppogva jött fel a márványlépcsőn. Amikor felért, kopogtatott az ajtón, és bekiáltott: – Királyleány, legkisebbik, nyisd ki nekem az ajtót! A lány odafutott, látni akarta, ki van odakint, de amikor kinyitotta az ajtót, a békát látta meg. Erre ijedten becsapta az ajtót, és visszaült az asztalhoz; nagyon félt. A király látta, hogy a lánya szíve torkában dobog, és azt kérdezte: – Mitől félsz, gyermekem? Talán egy óriás áll az ajtó előtt, és el akar vinni? – Ó, nem – felelte a lány –, nem óriás az, hanem egy undorító béka. – Mit akar tőled a béka? – Ó, édes apám, tegnap az erdőben, amikor a kútnál játszottam, beleesett a vízbe az aranygolyóm. Mivel nagyon sírtam, a béka felhozta nekem, én pedig megígértem neki, hogy a társam lesz; de sohasem hittem volna, hogy ki tud jönni a vízből. Most itt van kint, és be akar jönni hozzám.

Ekkor a béka másodszor is kopogtatott, és bekiáltott: – Királyleány, legkisebbik, nyisd ki nekem az ajtót! Nem tudod már, mit ígértél nekem a kút mellett a hűvösben? Királyleány, legkisebbik, nyisd ki nekem az ajtót! A király erre azt mondta: – Amit megígértél, meg is kell tartanod; menj, és nyiss neki ajtót! A lány odament, kinyitotta az ajtót, a béka pedig beugrált, és egyenesen a királyleány széke mellett állt meg. – Emelj fel magad mellé! – kérte. A lány habozott, de a király ráparancsolt, hogy tegye meg. Amint a béka a széken volt, az asztalra kívánkozott, és amikor ott volt, azt mondta: – Told közelebb hozzám az aranytányérkádat, hogy együtt együnk! A lány megtette, de látszott rajta, hogy nem szívesen. A békának ízlett a falat, de a királyleánynak minden falat megakadt a torkán. Végül a béka azt mondta: – Jóllaktam, és elfáradtam, vigyél fel a szobádba, vesd meg a selyemágyadat, ott akarok aludni veled.

A királyleány sírni kezdett, félt a hideg békától, akit megérinteni sem mert, és aki most az ő szép, tiszta ágyában akart aludni. A király azonban megharagudott: – Aki segített neked a bajban, azt nem szabad később megvetned! Erre a lány két ujjával megfogta a békát, felvitte a szobájába, és egy sarokba tette. De amikor lefeküdt az ágyába, a béka odamászott hozzá, és azt mondta: – Fáradt vagyok, én is jól akarok aludni, mint te; emelj fel, vagy megmondom az apádnak! A királyleány erre szörnyű haragra gerjedt, felkapta a békát, és teljes erejéből a falhoz vágta: – Na, most majd nyugtod lesz, te undorító béka!

De amint a béka a földre esett, már nem béka volt, hanem egy királyfi, akinek gyönyörű, barátságos szeme volt. Most már az apja akarata szerint ő lett a lány kedves társa és férje. Elmesélte neki, hogy egy gonosz boszorkány elátkozta, és senki sem válthatta volna meg a kútból, csak a királyleány. Másnap reggel egy nyolc fehér lóvontatta hintó érkezett értük; a lovak fején fehér struccpénnek lengtek, és aranylánccal voltak befogva. A hintó hátulján ott állt a fiatal királyfi hű szolgája, Vashenrik.

A hű Henriket annyira elkeserítette gazdája békává változása, hogy három vasabroncsot kovácsoltatott a szíve köré, nehogy a fájdalomtól szétrepedjen. De most, hogy a királyfi megszabadult, a hintó készen állt, hogy hazavigye őket birodalmukba. Henrik felsegítette őket a hintóba, maga is felállt hátulra, és boldog volt a szabadulás miatt. Amikor már egy darabot megtettek, a királyfi reccsenést hallott maga mögül, mintha valami eltörött volna. Hátrafordult, és felkiáltott: – Henrik, törik a szekér! – Nem, uram, nem a szekér, hanem egy abroncs a szívemről, melyet nagy kínomban tetettem rá, amikor ön elátkozva a kútban ült. Még kétszer hallatszott a reccsenés útközben, és a királyfi minden alkalommal azt hitte, hogy a kerék törik el, de azok csak a hű Henrik szívéről lehulló vasabroncsok voltak, mert a gazdája megszabadult és boldog volt.