December 21. – Tamás napja

December 21-e különös határnap a hagyományos paraszti időszemléletben. Nem csupán azért, mert a téli napforduló közvetlen közelében járunk, hanem mert Tamás napja egy olyan archaikus küszöbhelyzetet hordoz, ahol élet és halál, megtartás és elengedés, test és sors szorosan összefonódik. Ez a nap már nem az advent csendes várakozása, de még nem a karácsonyi születés fénye. Valami lezárul, valami áldozattá válik – hogy valami más fennmaradhasson.

A néphagyomány szerint Tamás napjához helyenként férjjósló praktikák kapcsolódtak, ám sokkal hangsúlyosabb volt az a képzetkör, amely a disznóöléshez, a test feldolgozásához és a hús konzerválásához kötődik. Az ekkor levágott állat zsiradéka – az úgynevezett tamáshája – gyógyító erőt kapott: kelések, gyulladások, sőt Medvesalján a sózott vér köszvény elleni szerként való eltételéről is tudunk. A Mura-vidéken pedig úgy tartották: aki ezen a napon disznót öl, annak „Tamás öl” – vagyis az élet rendjébe ettől kezdve évente bele kell adnia valamit, különben a veszteség önmaga választja meg az áldozatot.

Ezek a hiedelmek első pillantásra kegyetlennek, sötétnek tűnhetnek, ám archetípusos szinten egy mély, ősi igazságot hordoznak: a túlélés ára van, és a test nem csupán biológiai valóság, hanem szimbolikus hordozó is.

Tamás, a kételkedő – és a testben bizonyosodó ember

A keresztény hagyomány Tamás apostolt a „kételkedő” jelzővel illeti: ő az, aki nem hisz pusztán a szavaknak, látni és érinteni akarja Krisztus sebeit. Ez a mozzanat szorosan kapcsolódik Tamás napjának népi képzeteihez is. Itt nincs elvont hit, nincs puszta remény: a test a bizonyíték, a test a hordozója a gyógyulásnak, a fennmaradásnak és a szenvedésnek is.

A disznóölés, mint rítus, nem csupán gazdasági szükséglet volt, hanem szembenézés az anyagi léttel. Vér, zsír, hús, bőr – mindaz, amit a modern ember hajlamos eltakarni, sterilizálni, kiszervezni. Tamás napja ebben az értelemben a testtel való radikális találkozás ideje. A test nem esztétikai tárgy, nem teljesítmény, nem projekt – hanem sorshordozó.

A gyógyításra eltett zsír és vér nem mágikus babonaságként érthető igazán, hanem úgy, mint annak elismerése, hogy ami élő volt, az tovább élhet más formában. A halál nem értelmetlen pusztulás, hanem átalakulás – és csak akkor válik pusztítássá, ha megtagadjuk a rendjét.

Az áldozat archetípusa: mikor nem mi választunk

A Mura-vidéki hiedelem – miszerint aki Tamás napján öl, annak évente „le kell vágnia valamit”, különben Tamás elvesz tőle egy állatot – különösen beszédes archetípusos szempontból. Ez nem fenyegetés, hanem rendtörvény. Azt mondja: ha belépsz az áldozat körforgásába, akkor onnantól tudatos részese kell hogy maradj.

Lélektani értelemben ez azt jelenti, hogy amit nem adunk oda önként, azt az élet veszi el tőlünk kényszerrel. Tamás archetípusa itt nem kegyes szent, hanem könyörtelen rendőr: figyelmeztet arra, hogy a megtartás nem működik elengedés nélkül. Ha mindent meg akarunk őrizni – energiát, kapcsolatokat, testet, szerepeket –, akkor a veszteség kontrollálatlan formában érkezik.

Ez a dinamika különösen erős a téli napforduló előtt. A természet ilyenkor nem növekedni készül, hanem összehúzódik, elcsendesedik, visszavonul. A disznóölés ideje pontosan ezt tükrözi: nem új életet ünneplünk, hanem biztosítjuk a túlélést a sötétség idejére.

Tamás napja és a test árnyéka

A modern lélek számára Tamás napja kényelmetlen. Nem illeszkedik a „fény ünnepei” narratívába, nem romantikus, nem felemelő. De éppen ezért fontos. Ez a nap a test árnyékát hozza felszínre: betegséget, fájdalmat, romlást, öregedést, halált. Azokat a tapasztalatokat, amelyekkel kapcsolatban gyakran bűntudatot, szégyent vagy elutasítást hordozunk.

A kelésekre, köszvényre való gyógyítási hiedelmek azt üzenik: a test „hibái” nem ellenségek, hanem jelzések. A zsír, amely máskor túlzás, nehézség, itt gyógyító anyaggá válik. Ami a hétköznapokban teher, az a rítusban orvosság.

Ez az archetípusos fordulat rendkívül fontos a lélektani munkában is. Sok testi tünet mögött ott húzódik a meg nem élt veszteség, az el nem gyászolt elengedés, a „túl sokat tartottam meg” tapasztalata. Tamás napja arra emlékeztet, hogy a gyógyulás gyakran nem hozzáadás, hanem leválasztás kérdése.

Küszöb a fény előtt

Tamás napja a fény születése előtti utolsó sötét kapu. Nem véletlen, hogy nincs benne vigasz, csak rend. Nem ígér megváltást, csak túlélést. De ez a rend teszi lehetővé, hogy néhány nappal később a karácsony valóban megszülethessen – ne mint illúzió, hanem mint megtapasztalt fény.

Archetípusos értelemben Tamás nem a hit embere, hanem a bizonyosságé. Nem a reményé, hanem a realitásé. És éppen ezért nélkülözhetetlen alakja az évkörnek. Ha nincs Tamás napja, a karácsony könnyűvé, súlytalanná válik.

Ez a nap arra tanít, hogy a fény nem kerülhető meg a testen át. Hogy az élet nem választható el a haláltól. Hogy amit meg akarunk tartani, azért valamit oda kell adnunk. És hogy a gyógyulás sokszor abból születik, amitől félünk megérinteni.

Tamás napja nem szép. De igaz.

És az igazság – bármilyen nyers – mindig megtartóbb, mint a tagadás.