A traumafeldolgozás spirituális útja a művészetterápiában

„A mulandó én a halhatatlan én ölében. Ez a megtapasztalt felismerés.” – írja Jókai Anna.

Ez az idézet nemcsak költői megfogalmazása, hanem lényegi összefoglalása is annak az útnak, amelyen az ember a trauma feldolgozásán keresztül halad. A szenvedés, a szétszakítottság és a törésélmény mögött ott rejlik a lehetőség: a teljességhez, a spirituális dimenzióhoz való visszatalálás.

Trauma és kifejezés – a verbalitáson túl

A pszichológiai szakirodalom egyértelműen jelzi, hogy a trauma feldolgozása sokszor akadályba ütközik, ha kizárólag szavakkal próbáljuk megközelíteni. 

A traumatikus élmények egy része ugyanis a szavak előtti, preverbális korszakban keletkezik, más része pedig annyira intenzív, hogy nem rögzül elmondható formában, hanem testi emlékként őrződik tovább.

Ahogy Bessel van der Kolk írja:

„A test emlékezik arra is, amire a tudat nem képes.”

Ezért szükséges a verbális kifejezés mellett más utakat keresni. A rajzolás, festés, mozgás és zene olyan nyelvek, amelyek képesek kifejezni a kimondhatatlant, és hidat képeznek tudatos és tudattalan, testi és lelki, egyéni és kollektív között.

A trauma spirituális dimenziója

A trauma mindig kettős természetű: mélyen személyes, hiszen a saját életvilágunkban okoz törést, ugyanakkor kollektív is, mert az emberi létezés archetipikus tapasztalatait hívja elő.

„A trauma az alkotói folyamatban a halál és újjászületés misztikus megidézése és szimbolikus átélése által integrálódik a kollektív tudattalannal.” – írja Antalfai.

A pszichológiai értelemben vett „halál” a korábbi állapot széthullását, a traumatikus esemény által okozott szétesést jelképezi, míg az újjászületés a teljességbe való visszatérést, a személyiség újjárendeződését.

A rész és a teljesség dialektikája

A trauma egyik legnagyobb veszélye, hogy szétszakítja a személyiséget. Egy darab, egy „rész” kiszakad a teljességből, és külön életet kezd élni – testi tünetekben, rémálmokban, szorongásban.

A művészetterápia ebben a kontextusban az integráció színtere. Az alkotás révén a szétszakadt rész szimbolikus formában újra beléphet a Nagy Egészbe.

Antalfai Márta szavaival:

„A részből, azaz a traumából […] belép a Nagy Egészbe.”

Ez a folyamat nem pusztán „feldolgozás”, hanem mélyebb értelemben vett átalakulás: a személyiség újrarendeződése, amely már magában foglalja a szenvedés tanulságát is.

A regresszió – korrekció – rekreáció hármasa

A Katarzis Komplex Művészetterápia koncepciója a traumafeldolgozást három lépésben írja le:

1. Regresszió – visszatérés a trauma pillanatához, annak újraérzése, átélése, gyakran képi vagy testi formában.

2. Korrekció – az élmény átalakítása, új narratíva és új szimbólum teremtése.

3. Rekreáció – a személyiség újjászületése, amely már nem a trauma köré szerveződik, hanem a teljesség irányába mozdul.

Ez a folyamat párhuzamba állítható a természet évkörével: a tél halála, a tavasz újjászületése, a nyár kiteljesedése, majd az ősz elengedése. A természet körforgása a lélek gyógyulásának archetípusos mintázatát hordozza.

Szimbólumok, mint gyógyító erők

A művészetterápiás folyamatban megjelenő szimbólumok – a kör, a spirál, a fa, a víz, a hegy – nem csupán illusztrációk. Ezek ősképek, amelyek hidat képeznek személyes és kollektív élmények között.

Antalfai Márta szerint:

„A kollektív és személyes szimbólumok integrálása önmagában jelzi az utat a szétszakítottságból az egység, a teljesség, az egész-ség irányába.” A szimbólum tehát terápiás erő: képes összekapcsolni az emberi lélek különböző rétegeit, és bevezetni a gyógyulás útjára.

Gyógyulás és transzcendencia

A traumafeldolgozás célja nem csupán a tünetek enyhítése, hanem a spirituális növekedés lehetősége.

Viktor E. Frankl szerint:

„Az ember nem annyira a szenvedéstől szenved, mint inkább annak értelmetlenségétől.”

A művészetterápia mély ajándéka éppen az, hogy a fájdalom értelmet nyerhet – nem racionális magyarázatokon, hanem szimbolikus és spirituális átélésen keresztül.

Összegzés

A traumafeldolgozás spirituális útja a művészetterápiában beavatási folyamat. A szétszakadt részek újra beléphetnek a teljességbe, a személyiség újjászerveződhet, és a szenvedés helyét a belső szabadság és gyógyulás veheti át.

Ahogy Jókai Anna fogalmaz:

„A mulandó én a halhatatlan én ölében.”

A művészetterápia ebben az értelemben a mulandó én újjászületése a halhatatlan tágasságában – a trauma sötétjéből a teljesség fényébe.