Az állatvőlegény titka: Miért kell a szörnyetegnek emberré válnia?

A mesék világa nem csupán esti szórakozás a gyerekeknek. Ha mélyebbre ásunk a jól ismert történetek rétegei között, egy olyan ősi tudást találunk, amely az emberi lélek legfontosabb mérföldköveiről mesél: a felnőtté válásról, a szexualitás elfogadásáról és a felelősségvállalásról. Ebben a bejegyzésben az úgynevezett állatvőlegény ciklus nyomába eredünk, megvizsgálva, mit tanít nekünk a békává vagy macskává változott királyfi alakja.

Kincskereső meseterapeutaként a munkám során nap mint nap tapasztalom, hogy a mesék szimbólumrendszere milyen pontos térképet ad a belső elakadásaink feloldásához. Ebben az írásban a pszichoanalízis és a Kincskereső módszer kettős tükrében vizsgáljuk meg a lélek metamorfózisát, és azt, hogy miért éppen a leghidegebb téli hónapokban a legidőszerűbb beszélnünk a belső sötétség átlényegítéséről.

A mese mint a lélek térképe

Mielőtt elmélyednénk a konkrét történetekben, érdemes tisztázni, miért is tekintünk a mesére többként, mint puszta fikcióra. Nyitrai Ágnes szerint a mese közel egyidős az emberiséggel, és mint ilyen, a kollektív tudattalanunk hordozója. Diószegi Vilmos néprajzkutató például a magyar népmesékben a honfoglalás előtti sámánhit emlékeit kereste és találta meg – például a „Varázsló és tanítványa” típusú mesékben a hős feldarabolása nem horrorisztikus elem, hanem a táltossá válás, a tudományszerzés szimbolikus manifesztációja.

Honti János megközelítésében a mese egy olyan különleges világ, amely nyílt ellentétben áll a praktikus, köznapi realitással. Elvarázsol és beszippant, mert nincsenek benne leküzdhetetlen akadályok. Ez a „határtalanság” azonban nem öncélú: a mesemondó csak azokat a csodákat választja ki, amelyek kiemelik és megkönnyebbítik az embert, választ adva az élet nagy kérdéseire. Amikor egy mesehős állattá válik, az nem büntetés, hanem egy állapot, amelyben a léleknek meg kell tapasztalnia a saját nyers, ösztönös erejét, mielőtt magasabb szintre lépne.

Az állatvőlegény ciklus: Az ösztönlény szelídítése

A fogalom, amelyet Bruno Bettelheim, a neves pszichoanalitikus tett híressé, olyan mesetípusokat jelöl, ahol a hős (vagy hősnő) egy állati alakban lévő lénnyel kénytelen kapcsolatba lépni. Ezek a mesék alapvetően a tudat alatti szexuális elfojtásról és az ösztönlényből való kiemelkedésről szólnak.

Általában olyan módon épülnek fel, hogy a történet elején megismert visszataszító vagy ijesztő állatalakból – hosszú próbatételek és belső változások árán – a végére ember, leggyakrabban egy jóképű királyfi válik. Az állat az emberi természet ösztönös, még meg nem szelídített, „nyers” oldalát képviseli. A fejlődő lélek számára ez a nyers erő kezdetben félelmetes vagy undort keltő, mert még nem tudja, hogyan integrálja azt a saját énjébe. Az állatvőlegény tulajdonképpen a partnernek (vagy saját magunknak) azon része, amit még nem ismerünk, amitől elzárkózunk, de amivel való találkozás nélkül nem lehetünk egészek.

Kapcsolódás a Kincskereső Meseterápiához

Munkám során az Antalfai Márta által kidolgozott Kincskereső Meseterápiás módszert alkalmazom, amely a meséket az egyéni életút (individuáció) tükrében vizsgálja. Ez a megközelítés segít abban, hogy a kliensek ne csak hallgassák a mesét, hanem aktívan megkeressék benne a saját "kincseiket" – azokat a belső erőforrásokat, amelyek a fejlődésükhöz szükségesek.

Az állatvőlegény mesék a Kincskereső módszer szempontjából a belső sötétség vagy a befelé fordulás szakaszához kapcsolhatók. Ebben a fázisban a lélek szembenéz saját árnyoldalaival. A "kincs" itt nem aranyat jelent, hanem az integrált személyiséget: azt a képességet, hogy az ember elfogadja saját ösztöneit (az állatot) és képes legyen azokat magasabb rendű emberi minőséggé formálni (a királyfi). Meseterapeutaként abban segítek, hogy felismerjük: melyik „elátkozott” részünket kell felszabadítanunk ahhoz, hogy teljessé váljunk. Gyakran pont az a részünk hordozza a legnagyobb erőt, amitől a legjobban tartunk.

A Békakirály: Az undor és a felelősség iskolája

A Grimm-testvérek Békakirály és Vashenrik című meséje az európai kultúrkör egyik legtisztább példája erre a ciklusra. A történet a legkisebb királylánnyal indul, aki beleejti kedvenc aranygolyóját a forrásba. Megjelenik a béka, aki a golyóért cserébe közös asztalt, közös tányért és közös ágyat kér. Pszichológiai szempontból itt egyértelműen házassági ajánlatról, az intimitás fokozatos megéléséről van szó.

Amikor a béka kopogtat a palota kapuján, a királylány irtózik tőle. Itt lép be a képbe az apafigura, aki szigorú: kényszeríti lányát az ígéret betartására. A mese logikája szerint az apa itt a „Felnőtt” hangja, a morális felelősség képviselője, aki szembesíti a gyermeket a tettei súlyával. Segít átlépni azt a határt, ahol a saját döntésekért vállalni kell a felelősséget, még ha azok kellemetlenek is.

Az átváltozás pillanata itt nem egy gyengéd csók, hanem egy dühös gesztus: a királylány a falhoz vágja a békát. Ebben a robbanásban az elfojtott agresszió felszabadul, és ezzel együtt az „állati” minőség meghal, hogy szülessen valami új. Az undor legyőzése és az érzelmi robbanás ebben az értelemben maga a szexuális és érzelmi érés folyamata, ahol a gyermeki én végleg megszűnik, és helyet ad az érett nőnek.

Az elátkozott kastély: A megismerés útja

A magyar népmese, Az elátkozott kastély némileg más hangsúlyokat helyez elénk. Itt a főhősnő egy szegény lány, aki anyja halála után kényszerül útra kelni, elhagyva a biztonságos szülői házat. A lány egy 365 ablakkal és 52 ajtóval rendelkező kastélyt szerez meg – ez az év napjaira és heteire utaló számszimbolika a türelmet, a kitartást és a sorsszerű körforgást jelzi. Itt az idő a gyógyító tényező.

Ebben a történetben az állatvőlegény egy titokzatos fekete macska. A macska szimbolikája merőben eltér a békáétól: simulékonyabb, titokzatosabb, az érzékiség és az intuíció tiszteletét jelképezi. A magyar mesében az átváltozáshoz nem agresszióra, hanem bátorságra és kíváncsiságra van szükség. A lány nem elutasítja, hanem követi a macskát a titkos folyosókon át. A fejlődés kulcsa itt a megismerés: a lány meg akarja érteni az ösztönlény titkát, és ez a figyelmes jelenlét töri meg a varázslatot. Ez azt tanítja nekünk, hogy néha a szelíd figyelem és a belső sötétségünk (a kastély) felfedezése hozza el a várva várt változást.

Miért fontosak ezek a mesék ma?

A mai világban hajlamosak vagyunk mindent túlvédeni, a nehézségeket és a „sötét” ösztöneinket pedig elrejteni. Az állatvőlegény mesék azonban fontos igazságokra emlékeztetnek minket a mindennapokban is:

• A fejlődés folyamat: Nincs instant megoldás. Ahhoz, hogy a „békából” királyfi legyen, át kell menni az ellenállás, az undor és a félelem fázisain.

• A leválás szükségszerű: Az érett párkapcsolathoz és az önálló élethez le kell válnunk a szülői védelemről, még ha ez fájdalmas is.

• Az ösztönök integrálása: Az állati lét, a vágyak és az ösztönök nem bűnösek, hanem az emberi lét alapkövei, amelyeket fel kell ismernünk és emberi minőséggé kell nemesítenünk.

A januári archetípus – az újrakezdés, a belső sötétségből a fény felé tartás – tökéletesen rímel ezekre a történetekre. Ma, Pál napján, a télforduló idején különösen aktuális ez: a hidegben, a „kastély mélyén” zajlik a valódi munka, ami tavasszal virágba borulhat.

Útravaló

Legyen szó a Grimm-testvérek békájáról vagy a magyar népmese fekete macskájáról, a tanulság örök: az élet nagy fordulópontjaihoz bátorságra van szükség. Az állatvőlegény történetek megmutatják a valódi metamorfózist: ahogy a nyers ösztönökből emberi érzelem, a bizonytalan gyermekből pedig felelősségteljes felnőtt válik.

Mesetrapeutaként arra biztatlak, hogy ne menekülj el a saját „szörnyetegeid” elől. Legyen bátorságod szembenézni velük, követni őket a legmélyebb belső folyosóidra is, mert ott rejlik az igazi kincs: a szabad, érett és boldog önmagad.

Felhasznált irodalom:

• Antalfai Márta (2016): A Kincskereső Meseterápia alapjai, Budapest.

• Bruno Bettelheim (2005): A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Budapest, Corvina.

• Honti János (1962): A mese világa, Magvető Kiadó, Budapest.

• Nyitrai Ágnes (2009): A mese, a mesélés fejlesztő hatása, Mozaik Kiadó.

• Diószegi Vilmos (1958): A sámánhit emlékei a magyar nép műveltségében, Akadémiai Kiadó, Budapest.