Karácsony napja és Szent István ünnepe – az idő megállítása és újraindítása

A karácsony ünnepköre a hagyományos paraszti világban nem egyetlen estére vagy napra korlátozódott. Inkább egy szent időszak volt, amelyben az ember kilépett a hétköznapi rendből, és belépett egy más minőségű időbe. December 25-e, karácsony napja, majd 26-a, Szent István ünnepe ennek a különleges időnek két egymást kiegészítő arca: az egyik a csend, a visszavonulás és a megtartás, a másik a hang, a mozgás, az áldás és a közösség napja.

Karácsony napja – amikor nem mozdul a világ

A karácsony napja a magyar paraszti kultúrában szigorú munkatilalommal járt. Ez nem pusztán gyakorlati szabály volt, hanem mélyen szimbolikus: a világ rendje ilyenkor megállt, hogy újra lehessen rendezni. A munka, a rendrakás, a tisztítás mind a hétköznapokhoz tartoztak – karácsonykor azonban nem „javították” a világot, hanem megtartották.

Lészpeden például nem hordták ki a trágyát, nem mosták el az edényeket, a szemetet sem vitték ki. Ami egyszer bekerült a házba, annak ott is kellett maradnia. A hit szerint ugyanis mindennel együtt a szerencse is távozott volna. Pereszlényben a hamut és a szemetet sem vitték ki, Egerszegen pedig, ha söpörtek is, csak befelé, az asztal alá. A mozdulat iránya itt kulcsfontosságú: befelé gyűjteni, nem kifelé elszórni.

Ez a gondolkodásmód egy olyan világszemléletet tükröz, ahol a ház nem csupán lakótér, hanem szent edény, amelyben az élet erői összegyűlnek. Karácsonykor ezt az edényt nem bolygatták.

Jászdózsán karácsony napján nem fésülködtek, máshol nem főztek, csak az előző napokban elkészített ételeket fogyasztották. Az állatok takarmányát is előre odakészítették. Minden mozdulat azt fejezte ki: ma nem alakítunk, nem változtatunk, nem kérünk, nem adunk. A kölcsönkérés és -adás is tilos volt, mert azzal a jövő bőségét veszélyeztették volna.

Karácsony napja tehát a megtartás ünnepe. Az ember nem akar többet, nem akar mást, csak megmaradni abban, ami van. Ez a belső csend ma is ismerős érzés lehet: az ünnep másnapján gyakran megjelenik egy nehezen megfogható súly, egyfajta megállás, amikor már nem az előkészület izgalma dolgozik bennünk, hanem az a kérdés, hogy mit kezdünk mindazzal, ami megszületett.

December 26. – Szent István napja és a hang visszatérése

Ha karácsony napja a mozdulatlanságé, akkor december 26-a a hangé és az útra kelésé. Ekkor indultak el a dunántúli regölők, hogy házról házra járva jókívánságokat mondjanak, bőséget, termékenységet, szerencsét énekeljenek.

A regölés nem egyszerű köszöntés volt, hanem varázsló erejű cselekvés. A regösénekek szövegei ősi rétegeket hordoznak: mitikus állatok, csodaszarvas, ezerágú agancs, soha ki nem alvó gyertyák jelennek meg bennük. Ezek a képek a világ tengelyét, az élet folytonosságát, az isteni rendet idézik meg.

„Amott legelészik csoda féle szarvas, Csoda féle szarvasnak ezer ága-boga…”

A szarvas nem vad, hanem közvetítő lény az ég és a föld között. Az ezer gyertya fénye azt a reményt hordozza, hogy a világosság nem alszik ki, akkor sem, amikor a tél legsötétebb napjain járunk.

A regölés közösségi esemény volt. A gazdát és az asszonyát együtt regölték meg, a leányokat és legényeket összeénekelték – vagyis szimbolikusan sorsot formáltak. Erdélyben különösen az ifjú házasokat köszöntötték bőségvarázsló versekkel, ahol a természeti képek – hó, állatok, mozgás – a megújulás ígéretét hordozták.

A refrén – „Haj, regő rejtem” – maga is varázsformula. Jelentése nem egyértelmű, és éppen ettől hatásos: nem az értelemhez, hanem a ritmushoz és az emlékezet mélyebb rétegeihez szól.

Regölés, regélés, remélés – egy szócsalád emlékezete

A kutatás régóta foglalkozik a regölés eredetével. Feltételezések szerint finnugor kori elemeket és pogány, napfordulós rítusokat is őriz. Érdekes azonban, hogy a „regölés” nemcsak karácsonyi szokásként élt: máshol mulatság, farsangi alakoskodás, sőt lakodalmi utóünnep neve is volt.

A szócsalád – regölés, regélés, remélés – önmagában is beszédes. Mesélni, varázsolni, remélni: mind ugyanahhoz az emberi igényhez kapcsolódik, hogy a bizonytalan jövőt szóval, énekkel, közösséggel megszelídítsük.

Szent István neve és az ünnep személyessége

István neve a magyar nyelvterületen az egyik leggyakoribb, így természetes módon alakultak ki külön köszöntők erre a napra. Ezek a szövegek gyakran vegyítik a népi és az egyházi elemeket: megjelenik bennük Krisztus, a megváltás, ugyanakkor a mindennapi életre vonatkozó jókívánság is.

A csácsbozsoki változatban például a mennyországban nőtt fa motívuma is feltűnik – ez a világfa képe, amely összeköti az eget és a földet, a múltat és a jövőt.

Karácsony ünnepe mint belső ritmus

December 25-e és 26-a együtt mutatja meg a karácsony mélyebb értelmét. Előbb megállunk, nem mozdulunk, nem tisztítunk, nem adunk és nem veszünk el. Majd másnap kilépünk, hangot adunk, áldást mondunk, kapcsolatba lépünk egymással.

Ez a ritmus ma is érvényes: a csend után megszólalás következik, a befelé figyelés után a közösség. A karácsony nem csupán emlék vagy hagyomány, hanem belső rend, amely újra és újra tanít arra, mikor kell megtartani, és mikor kell továbbadni azt, amink van.