„A természet rendje az ember lelkének tükre.”– Jung

Az ősz népi munkafolyamatai – a szüret és a kukoricafosztás – nem pusztán gazdasági tevékenységek voltak, hanem mély, kollektív lélekfolyamatokat kísérő rítusok. A közösség számára ezek az alkalmak a befejezés, a beteljesülés, a hála és az elengedés időszakát jelképezték. A természet ciklusaiban, ahogy a termés beérik és leszüretelik, úgy érkezik el az ember is saját „belső termése” idejéhez – amikor a munka, a küzdelem, a növekedés után meg kell látni, mi érett be, mit kell elengedni, és mi marad a következő tavaszig.

A Katarzis Komplex Művészetterápia szemléletében a szüret és a fosztás kollektív alkotásnak is tekinthető: olyan cselekvések, melyek során a közösség egy ritmusban mozdul, és a mozdulat, az ének, a szimbolikus játékok révén a tudattalan tartalmak is mozgásba lendülnek.

Ahogy a szőlőszemeket leszedik a fürtről, vagy a kukoricaszemeket leválasztják a csuhéról, úgy válik lelkileg is lehetővé az elhagyás, megtisztulás, differenciálódás folyamata.

A szüret – az érettség, a beérés és az elengedés rítusa

A hagyomány szerint a szüret időpontja Szent Mihály és Simon–Júdás napja között zajlott – a fény és sötétség határán, amikor az év a leszálló ágába lép. A Mihály-napi időszak az archetípusos világban a határátlépés, a döntés és az ítélet ideje. A népi hagyományban is ez az idő, amikor „a törvénykezést beszüntették”, a racionális világ törvényei helyett a természet és a szív törvényei vették át az irányítást.

A szüret a Földanya megajándékozásának ünnepe. A termés begyűjtése egyben hálaadás: a közösség tudatosítja, hogy az élet körforgása nem csak a munkából, hanem az ajándék elfogadásából is áll.

Réső Ensel 1867-es leírásai szerint a szüreti ünnepek során „öröm és vígasság van mindenütt, mint bortermő földekhez illik”, a népdal, a tánc és a zajkeltés pedig a gonosz, romboló erők távoltartását szolgálta (Réső Ensel, 1867: 251). A hang, a mozdulat, az együtt-lét – mindez a művészetterápiában is a feszültségoldás, a felszabadulás és az integráció eszköze.

A Katarzis Komplex Művészetterápia egyik alapelve, hogy az  alkotás oldja a lelki blokkokat. A szüret ebben az értelemben rituális testélmény, amelyben az ember megéli saját termékenységét, kapcsolódását és létörömét.

A közös munka után következő bál, a zene, a tánc – mindez az életenergiák újraáramlását szolgálta. A bor, mint az átalakítás szimbóluma, a természet transzmutációját is hordozza: a szőlőből must, majd bor lesz – akárcsak az emberi tapasztalatból bölcsesség és érettség. A néplélekben a szüreti koszorú a teljesség és ciklikusság jelképévé vált. A hegyaljai hagyomány szerint a koszorút „nagy gazdag gerezdekből” fonták, s a házban függesztették fel, hogy egész évre szerencsét hozzon (Réső Ensel, 1867: 147). A koszorú a Katarzis Komplex rendszerben az önmagához való visszatérés archetipikus formája – a beérés, a megőrzés és a transzformáció körének zárása.

A kukoricafosztás – a közösségi lélek megtartó ereje

A kukoricafosztás – vagy ahogy több tájegységen hívták: máléfejtő, tengerihántó, bontó – a közös munka, a játék és a mesélés alkalma volt. A munkát mindig zene, ének, tréfák, dramatikus jelenetek kísérték. A „piros cső” megtalálása például szerelmi játékot indított el, amelyben a csók mint „kiváltás” a szerelem és a termékenység szimbolikus megélése volt (Vasas–Salamon, 1986: 158–160). A tűz, az üszkös kukorica, a kenegetés és az alakoskodás mind archaikus tisztító és beavató motívumok. Az üszkös kukorica „megfeketítése” a sötétség, az árnyék elfogadását, a játékos káoszba merülést jeleníti meg.

A Katarzis Komplex Művészetterápia értelmezésében ez a szimbolikus „maszkolás” a projekciós és átélési fázis része: az ember ilyenkor kívülre vetítheti, majd játékosan integrálhatja azokat a részeit, amelyek a mindennapi életben elnyomottak maradnak. Ujváry Zoltán néprajzkutató szerint a fosztáshoz kapcsolódó maskarás játékok a farsang és a halotti kultusz elemeit is hordozzák (Ujváry, 1983: III. 148–184).