Amikor elfogy a fény – gondolatok a kiégésről

Van az a pont, amikor egyszer csak már semmihez nincs kedvünk. Nem bosszankodunk, nem haragszunk, nem pörgünk – csak ülünk, nézünk magunk elé, és érezzük, hogy minden kicsit túl sok lett. A reggeli ébredés nehézkes, a hétfők még nehezebbek, és ami valaha lelkesített, most csak egy újabb tehernek tűnik. Ez a kiégés. Nem egyik napról a másikra történik, hanem lassan, alattomosan lopja be magát a hétköznapjainkba. Először csak fáradtabbnak érezzük magunkat, aztán jön a motiváció hiánya, a közöny, végül pedig az az érzés, hogy mintha eltűntünk volna saját magunkból.

Sokan gondolják, hogy a kiégés a túlhajszolt emberek kiváltsága, de ez nem igaz. Nem csak az égig érő határidők vagy a túlórák vezetnek ide. Elég hozzá egy érzelmileg megterhelő időszak, túl sok “muszáj”, vagy éppen az, ha hosszú ideig nem érezzük, hogy amit csinálunk, az számít. A kiégés nem a gyengeség jele, hanem a lélek segélykiáltása: „Kérlek, figyelj rám is.”

És itt jön képbe a gyengédség. Magunkkal szemben. Mert a kiút nem az, hogy még erősebben próbáljuk húzni azt, ami már rég nem működik. Hanem hogy megtanuljuk újra meghallani saját belső hangunkat. Mi az, ami örömet okoz? Hol vesztettük el a kapcsolatot önmagunkkal? Mikor éreztük utoljára, hogy élünk?

Nem kell rögtön nagy dolgokra gondolni. Lehet, hogy egy séta, egy csésze tea csendben, egy rajz vagy pár leírt gondolat lesz az első lépés. Az újrakapcsolódás lassú, de hálás folyamat. És minden apró lépés számít.

Mert a kiégésből vissza lehet találni. De nem erőből, nem teljesítményből. Hanem szeretettel. Elsősorban saját magunk felé.