Amiről nem beszéltél – még magadnak sem

A trauma nem mindig hangos. Nem mindig nagy. Néha nem kiabál, nem tör-zúz, nem hagy látványos nyomokat. Néha csak ott ül benned halkan, mintha ott lakna már régen. Egy szorítás a mellkasban, amikor senki nem néz. Egy feszültség, amit nem tudsz megmagyarázni. Egy „nem tudom mi bajom, de valami nem jó” érzés, ami időről időre visszatér.

Van, amit túl lehet élni úgy, hogy közben nem éltük meg. Csak mentünk tovább, mert muszáj volt. Akkor nem volt tér sírni. Nem volt kinek elmondani. Nem volt idő összetörni. Úgy tettünk, mintha semmi nem történt volna – és sokáig talán tényleg nem is történt semmi. De bent maradt.

A trauma nem mindig egy nagy történet. Néha csak sok kis pillanat, amikor egyedül maradtál. Amikor nem vettek komolyan. Amikor úgy érezted, nem számít, amit érzel. Néha gyerekkor, néha egy kapcsolat, néha egyetlen mondat, amit azóta is hordozol.

Nem kell tudni pontosan, mi történt. Nem kell „történetet” gyártani hozzá. Elég, ha érzed, hogy valami ott van benned, amit régóta cipelsz – és talán most már le lehetne tenni. Nem erőből. Nem azonnal. Csak finoman. Lassan. Úgy, hogy előbb megengeded, hogy egyáltalán ott legyen.

És ha egyszer végre kimondhatod, lerajzolhatod, leírhatod, kibőgheted – már nem te tartod a traumát, hanem az enged el téged.

Nem gyengeség, ha valami hat rád. Emberi. És minden, ami emberi, gyógyítható. Nem feltétlenül felejtve. De másképp nézve. Megértve. Elfogadva.