Miért nehéz kapcsolódni önmagunkhoz, és hogyan segíthet ebben a rajzolás?

Sokszor élünk úgy, hogy tesszük, amit kell. Dolgozunk, intézkedünk, igyekszünk helytállni. A napjaink tele vannak teendőkkel, válaszokkal, elvárásokkal. De ha valaki megkérdezi: „Hogy vagy igazából?”, megrekedünk. Nem azért, mert nem akarjuk elmondani. Hanem mert talán mi magunk sem tudjuk.

Önmagunkhoz kapcsolódni nem mindig könnyű. Van, hogy rétegek választanak el a valódi érzéseinktől. Túl sok a zaj, túl régen figyeltünk befelé, vagy egyszerűen csak megszoktuk, hogy kívülre figyelünk. Néha már azt sem tudjuk, mi a saját hangunk, és mi az, amit mások ültettek belénk. A test jelez, de nem értjük. A lelkünk fáradt, de nem tudjuk, hogyan pihenhetne.

És itt jön be a rajzolás.

Nem kell tudni „jól” rajzolni. Nem kell technika, tehetség, művészi szándék. Csak egy papír, egy ceruza, néhány szín – és egy pillanatnyi engedély magunknak: most rajzolhatok. Nem mutatni. Nem teljesíteni. Csak úgy.

A rajzolás csendes tevékenység. Nem sürget, nem ítél. Lassan lehalkítja a külvilág zaját, és segít meghallani azt, ami belül van. Egy vonal, egy forma, egy szín – és máris közelebb kerülünk ahhoz, amit talán eddig szavakkal sem tudtunk volna kifejezni. A kezed mozdul, és közben valami mozdul benned is.

Kapcsolódni önmagunkhoz nem mindig történik hirtelen. Néha ez csak annyi, hogy pár percig csendben vagyunk magunkkal. Egy kis belső tér, amit nem kell kitölteni, csak megtartani. És néha ez a kis tér egy rajzban születik meg először.