JANUÁR 1. 

Január elseje ma magától értetődően az év kezdete. A naptár lapjai szerint tiszta, új szám jelenik meg, mintha valóban egy új időszakasz nyílna meg előttünk. A történelem és a hagyomány azonban mást mutat: ez a nap nem eleve adott kezdet, hanem hosszú kulturális egyeztetések, vallási viták és világlátások metszéspontja.

Az ókori Rómában az év még március elsején indult, együtt a természet ébredésével. Január elseje csak Julius Caesar naptárreformja után vált évkezdő nappá, Janus isten ünnepévé. Janus a kapuk, az átjárók és a határhelyzetek ura volt: két arccal ábrázolták, az egyik a múltra, a másik a jövőre tekint. Ez az archetípus azóta is jelen van minden évkezdetben – akkor is, ha már nem nevezzük nevén.

A keresztény egyház sokáig idegenkedett ettől a pogány eredetű évkezdéstől. Január elsejét Krisztus körülmetélésének ünnepévé tette, míg Magyarországon az év kezdetét a középkorban karácsonytól, december 25-től számították. A Gergely-naptár reformja után vált általánossá a január elsejei évkezdet, véglegessé pedig 1691-ben, XI. Ince pápa döntésével. Az egyházi év azonban ma is adventtel indul. Ez a kettősség – világi idő és szakrális idő – mélyen beépült a kultúránkba.

A változó évkezdet miatt az évindító szokások széthúzódtak az adventi időszaktól egészen március elejéig. Az „újév kiskarácsony” elnevezés is ezt az átmenetiséget őrzi. A néprajzi hagyomány mégis világosan mutatja: január elseje kiemelt, sorsformáló nap maradt.

A paraszti világban ez nem a gyors újrakezdés ideje volt, hanem az alapozásé. Úgy tartották, amit ezen a napon tesznek, mondanak, megélnek, az egész évben visszatér. Ezért a január elsejei szokások nem egyszerű hagyományőrzések voltak, hanem tudatosan alakított rítusok.

Művészetterápiás szemmel január elseje küszöbtér. Olyan átmeneti állapot, ahol az óév tapasztalata még jelen van, az új év pedig még formátlan. Ez a liminális tér hasonló ahhoz, amit a terápiás folyamat elején tapasztalunk: a régi minták már kérdésessé váltak, az újak még nem születtek meg.

A 13. századi források szerint január elsején Itáliából eredő szokásként királyi adományozás zajlott. A mesterségek képviselői bemutatták szerszámaikat, munkájukat mímelve kapták meg járandóságukat. Erdélyben és más magyar vidékeken ennek továbbélő formájaként a pásztorok, béresek, uradalmi cselédek zajcsapással, ostorpattogtatással, kolompolással járták végig a gazdákat. A zaj itt nem rendetlenség volt, hanem ébresztés: az élet felrázása az új év kezdetén.

A kimondott szó varázserejébe vetett hit az újévi köszöntések alapja. „Bort, búzát, barackot” – ezek a kívánságok nem puszta jókívánságok, hanem kollektív képek. A szó itt cselekvés. A művészetterápiában ugyanez a logika működik: amit megfogalmazunk, amit képpé, mozdulattá, hanggá alakítunk, az belső folyamatokat indít el.

A gazdasági élethez szorosan kapcsolódott az időjárás megfigyelése. Ha január elsején szép, napos idő volt, jó esztendőt vártak. A csillagos ég rövid telet, a piros hajnal szelet jósolt. A természet ilyenkor mintha sűrítve mutatta volna meg, milyen lesz az elkövetkező év.

A moldvai és erdélyi magyarok gabonaszóró szokása különösen beszédes. Búzát, kukoricát, árpát, zabot szórtak szét a házban, miközben jókívánságokat mondtak. A házigazda étellel, itallal, pénzzel viszonozta. Ez a rítus művészetterápiás nyelven a Magvető archetípusa: elhinteni azt, amiből élni szeretnénk. A mag nem azonnal hoz termést – időre, türelemre van szüksége.

Az állattartással kapcsolatos újévi szokások az analógiás gondolkodás példái. A tyúkok abroncsból etetése, a gabonamag összeseprése és etetése, a létrafokon való átbújtatás mind a rend, a megtartás és a termékenység képei. Az első látogató személye sem volt közömbös: férfit vártak, mert szerencsét, erőt és hím szaporulatot hozott. Ezek a hiedelmek ma már idegennek tűnhetnek, de mélyükön az élet folytonosságáért való aggodalom húzódik.

Újév napján nem adtak ki semmit a házból, nem sepertek, nem mostak. Féltek attól, hogy a szerencse, a haszon, az életerő eltávozna. Ez a megtartás archetípusa: az év elején nem elengedni kell, hanem megőrizni, ami él. A kútvízhez kapcsolódó „aranyvíz” hiedelme a belső forrás képét idézi. Aki elsőként merített, kapcsolatba lépett az életerővel, és ebből a vízből az egész család részesült.

Az újévi ételek szimbolikus rendszert alkotnak. A disznó előretúrja a szerencsét, a baromfi elkaparja. A lencse és a köles a pénzbőséget jelképezi, a rétes hossza a hosszú életet, a kenyér teljessége a biztonságot. Ezek az ételek nem csupán tápláltak, hanem belső képekké váltak.

Január elseje a jövőbe tekintés ideje is volt. Férjjóslások, tükrök, álmok jelentek meg, mintha a tudattalan ezen a napon könnyebben szólna. A dramatikus szokások – az óesztendő kikergetése, az Aranycsitkó alakja, az ostorcsattogás – mind az idő megfordulását, az átmenet láthatóvá tételét szolgálták.

Ha közelebb lépünk ehhez a naphoz, világossá válik: január elseje nem a fogadalmak hangos ünnepe volt, hanem a finom belső hangolódásé. A Tabula Rasa és az első gesztus találkozása. Az a pillanat, amikor még nem kell tudni, csak jelen lenni.

Ma is hordozzuk ezt a tudást. Akkor is, ha már nem rítusokkal, hanem belső képekkel dolgozunk. Január elseje ma is küszöb.